A hosszú száraz évszak végén, az irodisták szokásos reggeli rituáléjukhoz készülődtek. Visszatértek az éjszakai nyugvóhelyükről és most a véres, dühöngő istenhez, a Kávéistenhez könyörögnek. Még nem tudják mekkora megpróbáltatások várnak rájuk.
Furcsa, átmeneti faj az irodista. Félig ősember, azok hiedelmeivel, vallási, szertartásos kulturájával, félig állat, azok ösztöneivel és túlélési képességeivel.
A kietlen konyhában csupán még néhány irodista lézengett. Fáradtan, elcsigázva várták fajtársaik megjöttét. Megtépázva az egész heti ragadozóktól, üres tekintettel bámultak maguk elé. Arcukon volt már egy egész élet.
Végre megérkeznek az első csoportok, a gépek dzsungeléből. Odabenn a rengetegben magányos életet élnek, könnyű, faszerű képződményekkel választva el magukat egymástól. Ám idekint a konyha szavannáján, ahol a reggeli nap pofájukat simogatja, együtt vannak és kivirulnak.
És elkezdődik. Egyikük előrelép, s fejet hajtván a Kávéisten előtt, bocsánatáért esedezik és egy fémtárgyat helyez a neki építetett szentélybe.
A szentély felmordul.
Szokatlan hang ez az irodistáknak. Nem ismerik. Riadtan néznek egymásra, szemükben a gépdzsungel legmélyebb szörnyeteigől való félelmeik tükröződnek.
Morog, zörög, sikít a szentély., hangja túlüvölti a konyhaszavanna lágy susugását. Mély moraj fut végig a föld alatt, a gépdzsungel felé
Sötét folyadék ömlik ki a szentélyből. Úgy csordogál, mint egy hulla testéből a vöröslő vér és olyan az állaga, mint a poklot hányó vulkánok gyilkos tüze. Az irodisták megdermedve nézik a látványt. A Kávéisten haragra gyúlt.
Az irodisták fejvesztve menekülnek vissza a sötét gépdzsungelbe, oda, ahol még nagyobb veszedelem vár rájuk: MUNKA.
