Tudom hogy haragudtok rám, hogy majdnem 2 hónapja nem írtam, de hát mit csináljak? Egy nagyonnagyonnagyonnagyonnagyon hosszú nyáron vagyok túl, ahol olyan dolgok történtek velem, hogy nem szívesen írnám meg így az információs szupersztárdán úgy mint reklám, mert nem vetne rám jó fényt, meg hát amúgy is...
Érdekes emberekkel találkoztam E.on-os munka keretein beül (amiről legalább egy bejegyzés lesz majd akkor ha olyan hangultomban leszek) és kívűl, érdekes dolgoknak voltam szem, fül, orr és egyéb tanúja. De ezekről inkább nem beszélek. Jobb lesz így mindenkinek. Mert ezek a dolgok nem illenek ehhez a bloghoz és amúgyis ha elmondanám meg kéne hogy öljelek kedves olvasóm (mivel még annó '72-ben amikor Csepelen laktam, akkor nem csak a Weiss Manfréd által alapított Csepel Vas és Fémműveknek dolgozója hanem a KGB titkos ügynöke is voltam).
De felvetődhet benned, kedves olvasóm, a kérdés hogy akkor miértis van, hogy ismét billentyűzetet ragadtam és írni kezdtem.
Ez a bejegyzés álljon itt emlékül azok számára akiket az elmúlt hónapokban és években (jobban) megismertem és életem egyik új fejezetét nyitották és zárták le. Mert sajnos lezárult egy korszak, amit néha szerettünk, néha utáltunk, néha féltünk tőlle és néha örültünk neki. Tudom, hogy közülük nem sokan fogják ezt olvasni, de én akkoris szükségesnek érzem, hogy így tisztelegjek az elmúlt időszak és azok előtt akikkel, ezt a fejezetet sorsom könyvében megoszthattam. Mert olyan dolgok történtek velem amit egyszeri ember nem is érthet.
De sajnos lezárult egy korszak, befejeződötte egy fejezet, végetért egy könyv és mostmár semmi nem lesz olyan mint volt. És én csak reménykedhetek benne hogy valaki, vagy valami, őrzi a fényt az alagút végén. Mert ha nem, akkor mit akarunk mi megmenteni ebből a világból?
Zárásként álljon itt az a klipp, ami elsőként villant be az agyamba az elmúlt pár évről, miközben egyik haverommal sztorizgattunk egy sör mellett, hogy milyen lapokat is húztunk ki az élet nagy kártyapaklijából.
Köszönöm...